Áhítat, szeptember

Szerző: Hámori Máté2016.09.03

A Munkácsy Mihály és a Szondi utca sarkán kezdődött. Mielőtt ráléptem volna a zebrára még nem, mire átértem a Szondi utcán az Epreskert sarkához, már ott volt. A csokoládé már csöpögni kezdett, a pisztácia még tartotta magát, az úton senki, a nap lángolt, mint a fáklya – írta volna távoli rokonom, Dide. És akkor megállt az idő, és kezemben az olvadozó fagylalttal megtalált a tökéletes pillanat, a létezés szavak nélküli boldogsága.

 

kosztolányi dezső
Kosztolányi Dide

 

Vannak dolgok, amiket az ember nem szükségből csinál, hanem valami rejtett, belső késztetésnek engedelmeskedve. Beülni egy üres moziba egyedül, leugrani egy fagyiért, leszállni egy megállóval előbb és sétálni, rámosolyogni az öreg hölgyre a földalattin. És ilyen dolog a zenehallgatás is. Értelme nincs, hasznot nem hajt, „előrébb” a világ dolgait nem viszi. De ezt a pillanatot, ami a zebrán mellém kúszott, és karon fogva vezetett még néhány percen át, ezt meg tudja őrizni. Olyan csoda ez, mint amit Louis Daguerre láthatott, hosszú percek feszült várakozása után, mikor az üveglapon kirajzolódott a forgalmas párizsi utca pontos képe, és ottmaradt – örökre. A költészet, a zene: olyan pillanatok időtlen fényképei, melyekre egész életünkben várunk, sokszor hiába.

 

Boulevard du Temple - 1838
Boulevard du Temple – 1838

 

A fagylalt elfogyott, a levelek majd lehullnak, a napok rövidülnek, az utcák benépesülnek. És a pillanat mégis velem marad. Hála néked Johannes! Hála néked Dide!