Csoda hétköznap

Szerző: Hámori Máté2015.05.20

Zombola Péter Passiójának bemutatója – 2015.május 6. MÜPA, MR Zenei Együttesek, Kovács János

 

Nem tudom, hogy léteznek-e jelentős események. Talán azt mondanám, hogy nem, hiszen az égvilágon minden ami történik, csak ismétlés, kiszámítható és kalkulálható hétköznapi esemény, a születéstől a halálig. A hétköznapi események sorában nekem azért mindig kiemelkednek azok a pillanatok, mikor egy új műalkotás születik, és ez alatt azt értem, amit a szó igazából jelent: valódi művészetet.

zombola
Zombola Péter

A Passió, amit Péter írt, valódi. És zene, abban az értelemben, ami miatt én is zenével szeretnék foglalkozni életem hátralevő részében, és ennél a pontnál sajnos cserbenhagynak a szavak, ezt a bizonyos „abban az értelemben-t” megfogalmazni nem tudom, talán nem is lehet.

Az a jó ebben a műben, hogy a szerző semmi mással nem foglalkozik, mint tisztán a zenével, és zenévé tudja oldani saját belső világát, látszólag játszi könnyedséggel. És milyen jó, hogy így kiderül: vannak még emberek, akik rendelkeznek ezzel a szintű belső élettel, ami egy hetven perces művet végig képes feszíteni és fűteni…

giotto
Giotto: Krisztus siratása

Merthogy a mű Zombola Péterről szól, nem Jézus Krisztusról, de ez a kijelentés így 2015-ben talán nem sokkol senkit, aki művészettel foglalkozik. Ez így van jól, a régi történetek akkor nyernek értelmet, ha mi magunk válunk főszereplőkké – talán nem véletlen, hogy a passiójáték keretében századokon át évről évre más szereplők vették fel a keresztet, és cipelték a falu kálváriadombjára, hogy ennek az azonosulásnak az egészen extrém, mondjuk Fülöp-szigeteki példáit ne is említsük.

És a történet szavai úgy jelennek meg, mint halott betűk, amiket egy poros bibliából, ujját a sorokon vezetve a Könyvet fellelő tudós fogai közt félhangosan eldarál, igen, ez az a szöveg, ez a történet szóról szóra, emlékszem rá.

A valódi történést azonban – ahogy a nagy elődök műveiben is – itt sem a történet rejti. Szép, hogy a zene ott kezd el beszélni, ahol a szavak elhallgatnak: a kórustételek közé beékelt közjátékokban, és a művet keretező elő– és utózenében.

Ezek a tételek adják a mű érverését, az ő feszültségük tartja egyben ezt a jelentős épületet, amelyben a kórus által elhadart bibliai sorok csupán kommentárként bolyonganak a roppant kupolák alatt. Olyan ez, mint a Kékszakállú vára: sötét, fájdalommal és vérrel teli, de mégsem hideg. Ezt a várat mélységes szeretet fűti, és ez a szeretet még az egyébként könyörtelen és tárgyilagos kórust is átformálja az utolsó előtti tétel könyörgésében, még akkor is, ha a kezdetben elsuttogott kérés később ordítva zokogó követeléssé nő: a szeretet ebben a műben átformálta a világot, átformálta az emberiséget. Az univerzum semleges változatlansága, Kubrick monolitja ugyanúgy jelen van a szeretet utáni világban is, ahol az emberiség bábeli zajából újra meg újra kiszűrődik a visszatérő kérdések kánonja: miért? És a válasz, egy régi templomi ének, amit gyerekkoromban annyit hallottam az öregasszonyok kórusától, amely ütemekkel lemaradva kísérte az örökké hamis orgonát, Édes Jézus, neked élek, Édes Jézus, neked halok… 

Azért jó tudni, hogy a művészet még nem ért véget. Lesz miért felkelni holnap is.

2001-a-space-odyssey-large-picture-1nm7b3t

A művet itt lehet meghallgatni.

(Zombola Péter új csellóversenyét 2016. február 9-én mutatja be az Óbudai Danubia Zenekar Kesselyák Gergely vezényletével és Luigi Piovano csellószólójával a Zeneakadémián.)