Óda

Szerző: Hámori Máté2017.02.13

Itt ülök.
Mindenkivel megesett már, és meg fog esni, amíg ember él a Földön. Helyesebben: addig él „ember” a Földön, amíg ez megesik vele. Megesik vele, és belehal, mert bele kell halnia. Így van ez a dolog definiálva, a franciák petit mort-ját csak zárójelesen említve. Kedves embertársaim: nem tudok szebbet, többet kívánni nektek, mint hogy éljétek meg ezt a kis és nagy halált. Mindegy, hogy egyszer vagy százszor, csak gyúljon az a fény, csak induljon az a féltő remegés a gyomrotok felől, csak sírjatok és nevessetek, csalódjatok, és haljatok bele minden szerelembe, higgyétek, hogy lehet még „valami”, mielőtt a „semmi” mindent felemészt.

 

A művészet nagyon egyszerű dolog, innen indul, és ide ér vissza: a petite mort-tól a grande mort-ig. Ott van a hangokban, halott fekete hangjegyekben, az érzés, ami egy embert széjjeltépett, mennybe repített és pokolba taszított. Az ember már nem él, azt mondom Mahler, azt mondom Bartók, de ezek csak nevek, betűk. Az ő kis halálaik túlélték azt a végsőt, azt a mindent befedőt, dies irae-t, dies illa-t. És most, én, kései utód, régi nagy szerelmesek vihartépte, élő szíveit a két kezem közé fogva kiáltom a sötétség felé: Ó halál, hol a te fullánkod?

 

oda_510

Óda

2017.02.15 | 19:30
Zeneakadémia, Nagyterem