Óbudai Danubia Zenekar – 2014.  november 2. 

(Zeneakadémia)

A korábban már méltatott címmel megrendezésre kerülő bérleti sorozat, az „Íme, az ember” második estje, „Végzet” címmel, a Magyar holokauszt – 2014 támogatásával valósult meg. A műsor nyitószáma ősbemutató, Tiszai Péter a holokauszt emlékének szentelte Vonószenekari concertóját. A szerző nyilatkozata szerint „ellentmondásos vizuális élmény” inspirálta, akárcsak a második műsorszámot, Liszt Haláltáncát, amely Farkas Gábor szólójával csendült fel. A terjedelmes első rész a szünet után Beethoven V. szimfóniájával folytatódott.
Talán az új kompozíció terjedelmét nem lehetett előre biztosan tudni, s ezért alakult szokatlanul a program – az első rész két műsorszáma előtt részleteket olvasott fel Söptei Andrea Radnóti Miklós özvegyének, a februárban elhunyt Gyarmati Fanninak a közeljövőben megjelenő naplójából.
Atmoszféra-teremtésből jeles, még akkor is, ha a gyakorlati tervezés nem igazán sikerült; az orgonaülésről nehezen kivehető volt a felolvasott szöveg (annál is inkább, mivel a színésznőnek a világítás határozta meg, hogy hol álljon és hogyan tartsa a szöveget…).
Az ősbemutató tehát fogékony, ráhangolódó közönséget kapott. Mint az autodidakta, a zeneszerzést magánúton (Orbán Györgynél majd Vajda Jánosnál) tanuló komponista vallotta, neki volt szüksége a mű megírására. Miközben hallgattam a kompozíciót, eljátszottam a gondolattal, vajon hogyan fogadná a hallgatóság mindeme érzelmi-programadó információk nélkül, abszolút zeneként. Így viszont ki-ki aktivizálhatta fantáziáját, a nyitótétel vonuló jellegű tematikus anyagához konkrét képeket társítva, a lassú középtételt érzelmi reflexióként értékelve, míg a zárótétel egyfajta szabadító-feloldó funkciót töltött be (a szerző szavaival: „a meg nem életek tétele”). Tiszteletben tartva a szerző megannyi „jogát” saját műveivel kapcsolatban, mégis furcsállom, hogy a végleges cím megmaradt „vonószenekari”-nak, amikor több más hangszer mellett a gazdag ütőspark korántsem mellékes szerepet játszik benne.
Az Óbudai Danubia Zenekar ezúttal vendégkarmester, Oliver Dohnányi vezényletével játszott, mindvégig elismerésre méltó koncentrációval. Az első részben a színpad átrendezését követően az együttes is végighallgatta a naplórészletek felolvasását (ami nyilvánvalóan segített az érzelmi ráhangolódásban). Ettől függetlenül, Farkas Gábor virtuóz játéka azt eredményezte, hogy Liszt Haláltánca korántsem olyan súlyos-sötét tónusú lett, mint amit a felolvasottak után aligha csodálhattunk volna, hanem az inspiráló impozáns látványnak a hangzó megfelelője. A Liszt-mű reprezentatív volt, inkább gyönyörködtető, mint katartikus.
Eszembe jutott egy régi élmény: a Győri Filharmonikus Zenekar vezető karmestereként a ’70-es évek elején Sándor János karmester azt a gyakorlatot vezette be, hogy az utolsó bérleti hangversenyen, amelynek műsorát kortárs művekből állította össze, megszólította a közönséget, s rövid bevezetőivel megkönnyítette a szokatlan hangzású kompozíciók értő hallgatását. Egy ilyen bevezetőben mutatott rá arra, hogy a hozzánk időben közelebb eső eseményekre másként, „személyesebben” reagálunk – Zrínyi Miklós kirohanása vicc forrása lehet („az utolsó csukja be a kaput!”), míg a világháborús vonatkozások torokszorítóak.
A mind távolabbi történeti múltból származó kompozíciók hallgatása során ugyanezt az élményt élhettük meg – Beethoven Sorsszimfóniája esztétikai élménnyé szublimálódott.
Hosszú, a közreműködők számára kétségkívül fárasztó program volt – a minőségről a közönség „viselkedése” árulkodóan tudósít: hosszas tapssal reflektáltak az élményre, amely nyilvánvalóan képes volt arra, hogy kiszakítsa a hallgatókat a mindennapok reális idő-valóságából. (Fittler Katalin)
http://www.aho.hu/tartalom/obudai_danubia_zenekar_-_2014__november_2_/505