Óbudai Danubia Zenekar – 2014. november 8.
Zeneakadémia

Ismeretes, hogy a 20. század egyik legnépszerűbb komolyzenei ifjúsági műve Benjamin Britten Változatok és fúga egy Purcell-témára című kompozíciója. A darab eredetileg The Young Person’s Guide to the Orchestra (Fiatalok zenekari kalauza) címmel vált ismertté, és egy hasznos megrendelésnek köszönheti keletkezését. A harminchárom éves Brittent egy évvel a második világháború vége után, 1946-ban azzal a felkéréssel keresték meg: komponáljon zenét egy oktatófilmhez, amely a zenekar hangszereit mutatná be. A rendező neve nekünk ma már nem sokat mond: James Muir Mathiesonnak hívták, skót zeneszerző és karmester volt, de számos film „zenei rendezőjeként” is működött. A szerződtetett zenekart és a karmestert annál inkább ismerhetjük: a Londoni Szimfonikusokról és Malcolm Sargentről van szó. Britten (kortársával, az általa is nagyra becsült Sosztakoviccsal együtt) az egyik utolsó olyan zeneszerző volt, aki a korábbi évszázadok nagyjainak mércéjével mérhető, s mint ilyen, képes volt arra, hogy megrendelésre is kivételes minőséget szállítson.

Ezt tette a Háborús requiem esetében éppúgy, mint ahogyan a Variációk és fúga egy Purcell-témára megalkotásakor is. Kételynek helye nincs: a Purcell-variációk, miközben akkurátusan teljesíti a pedagógiai feladatot, és csoportonként sorra-rendre bemutatja a zenekar hangszereit, egyszersmind el is oldozza magát az iskolás kötelezettség béklyójától, és szabadon szárnyal az invenciója – hiszen remekmű. Koncerten hallgatni mindig öröm, de az is indokolt, hogy időről időre felbukkanjon eredeti funkciójában, ifjúsági hangversenyeken, és részt vállaljon az ismeretterjesztésből – végtére is ezért született.
Liszt-kukacok Akadémiája – ezt a játékos és kedvesen tekintélyfricskázó címet viseli a Zeneakadémia ifjúsági hangversenysorozata, amelynek keretében november 8-án, szombaton délelőtt a nagyteremben a 10–15 évesek korosztályát vette célba Hámori Máté vezényletével az Óbudai Danubia Zenekar. A koncert 11.00-kor kezdődött, egy részből állt, és annyi ideig tartott, mint egy iskolai óra: negyvenöt percig. A műsornak címe is volt: Mit tud a zenekar? A programon pedig természetesen Britten műve szerepelt. A darabnak van egy egybefüggő „előadási” változata – ezt halljuk hangversenyeken –, és van a „funkcionális” műalak, az „alkalmazott zene”, amely viszont a variációk közé ékelt összekötő szöveggel képzelendő el – így volt ez már a mű megkomponálása idején is. Most értelemszerűen ez utóbbit hallottuk. Kisétált a pódiumra Hámori Máté, fellépett a karmesteri emelvényre – de ahelyett, hogy beintett volna zenészeinek, hogy kezdetét vegye a muzsikálás, papírköteget vett elő, és nekiállt felolvasni. Verset. Rímekbe szedve hangzott el minden, amit a Britten-műről és a zenekar hangszereiről tudnunk kell. Hámori feltűnően jó színészi teljesítményt nyújtott, a szöveg remekül működött, szlenges fordulataival és gyakori aktualizálásaival közel férkőzött a gyerekekhez, a felnőtteket is sokszor nevettetve meg. Találgattam, ki írhatta, s ismervén a hazai gyerekvers-kínálatot, Varró Dánielre vagy Lackfi Jánosra tippeltem – a stílusból-szóhasználatból ítélve inkább az utóbbira. Mivel műsorlapom nem volt, később érdeklődnöm kellett, s nem kis meglepetéssel értesültem arról, hogy nem Varró, nem is Lackfi: maga a fiatal karmester az általa felolvasott szöveg szerzője…
A műsor olajozottan működött, kicsik és nagyok egyaránt „vették a lapot”, a Britten-mű még így, feldarabolva is mindenkit elbűvölt szellemességével, szépségével, invenciójával. Az Óbudai Danubia Zenekar különféle szekciói egyformán jól teljesítettek: tartalmas, telt tónussal játszottak a vonósok, karcsú hangon és mozgékonyan muzsikáltak a fafúvók, megfelelő súllyal és jelentőséggel vettek részt a produkcióban a rezek, hűvösen gyöngyözött a hárfa hangja, peregtek, csörögtek, pattogtak az ütők, ahogy kell. A nagyforma persze egy ilyen előadásban óhatatlanul szétdarabolódik, de azért még így is nyilvánvaló volt, hogy Hámori Máté rátermetten formálja meg a karaktereket, megfelelő hangzásarányokat kever ki, és a zenekari összjáték csiszoltsága arra engedett következtetni, hogy karmester és zenekara nem „haknira vette”, hanem méltó felkészüléssel tisztelte meg a gyerekmatinét. Székemből felkelvén csupán egyetlen hiányérzetem maradt: tapasztalatom szerint a gyerekek koncentráló képessége jobb, mint gondoljuk. Most is elbírta volna, hogy az összekötőszöveggel részletekre szabdalt mű megszólalása után egyszer folyamatosan is elhangozzék ez a nem éppen hosszú mű. Szerintem a gyerekek örültek volna, ha megszakítatlanul is hallhatják a darabot. Általánosságban: az a tapasztalatom, hogy kezd vészesen elharapózni rádióban, televízióban és mindenféle más műsorok szerkesztésekor egy indokolatlan félelem. Lebecsüljük a közönséget – akár gyerekekről, akár felnőttekről van szó. Nem tételezzük fel, hogy tartósan tud figyelni, és rettegünk attól, hogy túl nehéz, túl „intellektuális” lesz számára a műsor, ezért aztán egyre lejjebb és lejjebb szállítjuk a mércét. E téren persze a kereskedelmi televíziók szemlélete okozza a legnagyobb kárt, de mindenütt terjed az indokolatlan óvatoskodás. Holott bízni kellene a szellemi teljesítőképességben – kivált a gyerekekében: az ő agyuk még friss… Szerintem meg se kottyant volna a jelenlévő 10–15 éveseknek, ha a feldarabolt Purcell-variációk után meghallgathatják az egészet, sőt hálásak lettek volna az összefüggő művészi élményért. Legközelebb ezt a módszert is érdemes volna kipróbálni – hátha beválik.  (Csengery Kristóf)
http://www.aho.hu/tartalom/obudai_danubia_zenekar_-_2014_november_8/507