Gombrowicz Operettje jó darab, de színházban ritkán sikerül ezt bizonyítani – Lengyel rendezőben bízik a Nemzeti színház

Witold Gombrowicz Operett című drámájával kapcsolatban mindig az a legnagyobb kérdés, hogy mennyire sikerül a színpadon megvalósítani a lengyel szerző által elképzelt operettparódiát. Az első felvonás általában szöges ellentétben áll a következő kettővel, és a rendezők nem tudnak mit kezdeni azzal a kihívással, hogy miként térjenek át a groteszk paródiáról a komoly társadalomkritikára.

operettHasenfratz-Szegvári Júlia és Szatory Dávid jelenete a darab egyik csúcspontja (Fotó: MTI/Kallos Bea)
A Nemzeti Színházban bemutatott feldolgozásról azt mondhatjuk, hogy Andrzej Bubień talált egy megoldást a felvonások közötti távolság áthidalására: a paródiát alacsonyabb hőfokon tartotta, majd a történelmi káosznak egy olyan átlátható formát adott, amely a maga egyszerűségében is látványos marad.
Piotr Salaber zenéje az Óbudai Danubia Zenekar előadásában nagyszerű alapot és keretet ad a Bubień-féle színrevitelnek. Az első felvonás harsánysága, Charme gróf (Szatory Dávid) és Firulet báró (Farkas Dénes) idegesítő affektálása és száguldozása abszolút ellentétben áll a kellemes dallamokkal – egyúttal engedve, hogy a későbbi fejleményekben a néző kívülállóként dönthesse el, ő hol foglal helyet a hercegek, professzorok, cselédek és csirkefogók sorában.

Trill Zsolt neve, úgy néz ki, egyre biztosabb garanciát jelent, ha új darabról van szó – ennek megfelelően Fior mester az előadásban valóban annak a színésznek az alakjában jelenik meg, aki belülről jövő természetességgel tudja megmutatni, hogyan is jut el az imádott divatdiktátor addig, hogy a mű végén egyszerű ruhában, hitetlenkedő szomorúsággal néz körbe az élet romjain. A darab zűrzavaros történelmi jelenetében is szerepet kap a mester, hiszen a rendszert a modelleknek épített kifutó teremti meg. Ezen a színpadon vonulnak fel emblematikus figurák, akik éppúgy jelképei saját koruknak, mint annak a romlásnak. Bubień ezen a ponton öntörvényűen választotta ki a karaktereket, a káoszban láthatunk Marilyn Monroe-t, harisnyatartós Hitlerrel enyelgő forrónadrágos Sztálint, de még a legutóbbi eurovíziós dalverseny győztesét, Conchita Wurst osztrák énekest is. A felvonulásban érezhető Albertinka (Hasenfratz-Szegvári Júlia) vágya a meztelenség után, amely vágy majd a végkifejlet során is fontos lesz.

A harmadik felvonásban a szimfonikusok háttérbe vonulnak, és Łukasz Zółkiewicz remixe festi alá az önmagából kifordult világot. A rendező ebben a felvonásban éri el a legtöbbet. Hangsúlyos Fior mester korábbi belépője, amikor mintegy megállítva a pillanatot, a sötétségben zseblámpával néz körbe a társaságon. Ez az a pont, amikor az emberiség már nem tud visszatérni önmagához – ahogyan az a harmadik részben el is hangzik. És ez az a pont, amely mégis megteremti a lehetőséget a visszatéréshez: az emberben a romlás korának legalján születhet meg a vágy a meztelenségre, azaz a tisztaságra. A darab végén visszatér a szimfonikus zene, és mindenki fehér lepelre váltja felvett álarcát. Amikor a csirkefogók is levetik maszkjukat és jelmezüket, mindenki egyenlővé válik, és Albertinka – igaz kissé klisészerűen, de – ott áll meztelenül a magasban, középen, mint egy megdicsőült vezér.

Az Operett nem tartozik a gyakran játszott darabok közé sem Európában, sem hazánkban, mert komoly kihívás elé állítja a társulatokat. A Nemzeti Színház feldolgozása összességében érdekes, a rendező megfelelő eszközökkel törekedett a megvalósításra még akkor is, ha helyenként túl szájbarágóssá válik a darab. Kár, hogy a klasszikus operettérzést nem sikerül hozni egyetlen ponton sem.

MagyarHirlap.hu, Hrecska Renáta – 2014.09.09.