Az Óbudai Danubia Zenekar a Budapest Music Centerben, 2014. november 8.

A késő őszi nap még aranyba boruló naplementével hajtja álomra a fejét, ahogy a kiskörúton baktatok a BMC felé: nem is gondoltam volna, hogy ilyen gondtalan estben, felhőtlen álmodozásban lesz ott részem…

Nem csak a belvárosban, a koncertterem előtt is sokan lézengenek, sőt még egy régi ismerős is akad köztük, aki egykori szülővárosom felől érdeklődik, illetve meglepődik Schubert iránti érdeklődésemen. Nem világosítom fel arról, hogy rajongok a zeneszerzőért, arról meg végképp nem ejtünk szót, hogy elsősorban az Óbudai Danubia Zenekar teljesítményére vagyok kíváncsi, s a kedvelt zeneszerző már csak hab a tortán.

A terem megtelik, s ezúttal korábbi rutinom vezet félre, minthogy nem az ülőhelyemet keresem, hanem egy kényelmes, szabad széket és kétszer is arrébb kell ülnöm, amíg végül rálelek a nekem kirótt térszeletre (amely még véletlenül sem az a szék, amelyre jól láthatóan az én ülésszámomat írták – úgy látszik a szervezőket is váratlanul érte a szigorú ülésrend).

Nem panaszkodhatok: elül ülök, a műsorvezetőtől nem messze, ahonnan világosan látom és jól hallom a zenekart, sőt még a hatalmas kivetítőre is jó szögből nézek. A kivetítőn látható Schubert-kép azonban egy picit meglep: mai szóval úgy mondanám, mintha Photoshopolva lenne;-)

A műsorvezető is végre szóhoz jut, és némi diavetítéssel vegyített élményszerű betekintést nyerünk a művek születésébe, a zeneszerző mindennapjaiba. Az élményszerűt ezúttal valóban szó szerint lehet venni: a történetben szereplő figurák megszemélyesítve jelennek meg, mint az úr a hetedik sorban, jobb felől, a hölgy kalapban… Illetve a diavetítés során is látunk nem csak épület és tájképeket, festményeket és használati tárgyakat, az újra és újra szembesít a web jelenlétével, a posztmodern használattal, használati tárgyakkal.

Egészében humoros, szórakoztató és felhőtlen a bevezetés, valóban egy schubertiádához illő. Valószínűleg a céljának is különösen megfelelő, hiszen a közönség nem feltétlenül a szerző szenvedélyei, szenvedése és problémái iránt érdeklődik a leginkább.

Aztán a zenekar is szerephez jut végre, legalábbis egy oktett belőlük egyetlen vendégjátékossal, a klarinétossal. Amit talán nem is említenék, ám a zenemű nagyrészt az ő játékával kezdődik, és ezúttal rövid idő után feladja, s újra kezdi a zenekar. És nem akarom ezzel a vendégzenész érdemeit kisebbíteni, hiszen ha ő nem állítja le az együttest, én észre sem vettem volna a hibát – inkább az egyébként felhőtlen esten belül egyedülálló igényességet szeretném kiemelni.

Ugyanakkor a zenészek kiválóan játszanak: Schubert F-dúr oktettje – a fentiek kívételével – minden különösebb esemény nélkül zajlik. A szünet után aztán az egész zenekar játszik, Héja Domonkos vezénylésével, és újra csak azt tudom mondani, hogy az est nem tartogat különösebb izgalmakat.

Talán csak én fantáziálok a karmester személyiségéről, de a lelki szemeim előtt igazi Don Giovanninak látom, az érzékiség par excellence megjelenésének. A zenekar dinamikusan, érzékenyen játszik, a diverdimento szórakoztat, a szólamok és a zenei részek a helyükön, megfelelő arányban és időzítéssel szólalnak meg.

Csak a plussz. Nem tudom, érthető-e az, amit mondani szeretnék: a Danubia Zenekar kiváló együttes, és a karmester is szakmája csúcsán áll. Van még néhány ilyen kis hazánkban. Ahogy a világban még annyibb…

Felhőtlen szórakozásban volt részem, ezért én is a közönséggel együtt ünnepeltem. Ugyanakkor nehezen tudom elnyomni magamban a hiányérzetet Schubert szenvedélye, a zene szenvedélyessége iránt. Azt hiszem, ez a Danubia következő lépcsője lesz…

Danczi Csaba László, Prae.hu, 2014. 11. 19.