A Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral tavaly (a MüPában) már megszólaltatta Vashegyi György Mendelssohn korai oratóriumát, a Paulust. Most a Zeneakadémián részben megváltozott előadással csendült fel a mű. A korhű hangszereken játszó Orfeo helyett az Óbudai Danubia Zenekar vállalkozott arra, hogy partneréül szegődik a Purcell Kórusnak. A szólisták közül ismét fellépett Szutrély Katalin és Kálmán László, a címszereplőt pedig ezúttal az a Blazsó Domonkos alakította, akinek a korábbi előadásban csupán kisebb szóló-szerep jutott.

Módosult hangképet kapott, más akusztikai környezetben, aki részese lehetett mindkét eseménynek – mert kétségkívül eseményszámba megy, ha monumentális kompozíciónak élményszerű előadás jut. Ebből a szempontból azoknak sincs okuk panaszra, akik idén ismerkedtek ezzel az oratóriummal, s tanúsíthatják: az elhivatottság, a személyesség elengedhetetlen, ha romantikus műről van szó.

Fokozott mértékben indokolt ez olyan témájú műnél, amelynek kétségkívül húsbavágóan személyes töltése volt a szerző számára (a kikeresztelkedett Mendelssohn empatikusan átélhette a megtérés csodáját).

Nagy, hasznos és tanulságos feladatot jelentett ez a mű a zenekar számára – ezúttal mindazokat a képességeiket mozgósítani kellett, amelyek egyikére-másikára a hagyományosabb repertoárdarabjaiknál aligha van szükség. Kihívás már maga a terjedelem is (néhány hallgató meglepődve vette tudomásul, hogy az I. rész nem műegész, hogy a szünet után következik a folytatás). Kórussal kellett együtt-muzsikálni, és szólistákat kellett (különböző típusú tételekben) kísérni – ezek egyike sem ismeretlen a zenekar régebbi és újabb játékosai számára, de itt a gyakori váltások nehezítették a funkcióváltást. A tanulság leginkább abban rejlett, hogy mindezt a mű alapos ismerőjének irányításával tehették. Vashegyi György – a tőle megszokott mozdulatokkal – elsősorban az általa elképzelt hangzás létrejöttét inspirálja, tehát arra készteti muzsikusait, hogy a próbafolyamat során elsajátított stílus- és műismeret birtokában aktívan vegyenek részt az előadásban. A hangszeresek dolga tehát, hogy minél biztosabb szólamtudás birtokában játsszanak, beleilleszkedve a megszülető hangzás-folyamatba.

Németül csendült fel a mű, a pontos tartalmi tájékozódást vetített feliratozás biztosította. Ezúttal azonban sikeresen kamatoztatták német tudásukat a hallgatók, hiszen – ilyesmit leírni ritkán nyílik alkalma kritikusnak! – olyannyira érthető volt a szövegmondás, hogy számukra szinte felesleges volt az olvasnivaló. Ráadásul, nem csupán érthető szövegkiejtésről számolhatok be, hanem olyan interpretációról, amelyben érvényesült a dallami köntösben elmondottak érzelmi-indulati tartalma is. Megfigyelhettük ezt olyan apró részletekben, mint például, hogy a Szutrély Katalin a recitativót követő ária (ill. ariózus énekelnivaló) első hangját is szinte más „hangszereléssel” szólaltatta meg.

És tanítanivaló az az érzékenység, amellyel Kálmán László „mondta el” a történéseket. Ezúttal nem is szín-gazdagságról érdemes szólni, hanem inkább intenzitást tükröző fény-játékról. A damaszkuszi látomás egyszerűen lenyűgöző volt! A kórus – ezúttal hátul beszorítva az orgonaülésekre – egyforma elhitető erővel énekelt korált és turbát (a romantikus szerző korál-tételei szinte megállították az időt, személyes hitvallássá nemesített szövegükkel – győzték intenzitással a lassú tempóban is). A (többségében) szólista-kvalitású együttes minden megszólalása atmoszféra-teremtő volt.

Teljesítményükkel ők is állandó-intenzív jelenlétre inspirálták a hangszereseket. A zenekari játékosok egy része – érthetően – a saját játszanivalóra koncentrált, az igényes technikai kivitelezésre, míg nem kevés olyan pillanatot is megéltünk, amikor hallhatóan gyönyörködtek a megszületett hangzásban.

Amikor az előadók hisznek a műben, meggyőződéssel tolmácsolják, soha nem merül fel a szerző nagyságrendjének kérdése, és eltörpül annak a jelentősége, az adott mű milyen helyet foglal el az oeuvre egészében. Így történt ezúttal is.

Zenekar, Fittler Katalin, 2014/4.