Befejező koncertjéhez érkezett a három programot kínáló mini-sorozat. Gyermek, Isten és Ember címmel hirdették meg a Mozart-esteket, az Óbudai Danubia Zenekar új művészeti vezetőjének, a dirigens Hámori Máténak az ötletét valósítva meg. A „temati- kus” műsor, mint olyan, nem újdonság, s nyilvánvalóan fontos szempont ebben a közreműködők kiválasztása. Az sem, hogy a gazdag koncert-kínálat szinte alapkövetel- ménnyé teszi a frappáns közönségcsaloga- tást. Persze, nem hátrány, ha ténylegesen fedi is a tartalmat…

A novemberi „Gyermek” koncerten – kontrasztként, nyilvánvaló – kései művek is felcsendültek, az „Isten”-program a vallásos tematikára fókuszált (a mélységesen hívő szerző romantikusan túldramatizált vonását felerősítve), az „Ember”-projekt pedig elsősorban inkább a műsorvezető Eckhardt Gábor közlendőit irányította. Ezen az estén hallhattunk részleteket az Idomeneóból, felcsendültek ritkán hallható basszusáriák, s a „Linzi” C-dúr szimfónia szerepelt.

Az Óbudai Danubia Zenekar előadásait koncertjei különböző színhelyein egyaránt a közönség érdeklődése kíséri – úgy tűnik, mobilizálható törzsközönséggel rendelkezik, amelyben, örvendetes módon, a koncertlátogatók különböző generációi képviselve vannak. Az idősebbek hűsége értékjelző, az időről-időre megújuló-fiatalodó zenekari tagság pedig a saját korosztályát tudja mozgósítani.

A Budapest Music Center ideális helyszínnek bizonyult. Csakhamar az is otthonosan érezte magát, aki ezúttal járt itt először. Budapest hangverseny-rendező színhelyeinek életképességét elsődlegesen nem az akusztikai viszonyok, sőt, még csak nem is az „alkalmassága” határozza meg, hanem a kínálat, s úgy tűnik, a BMC megnyitását követően hamar felzárkózott a többi koncerthelyszínhez (része van ebben a változatos kínálatnak csakúgy, mint az élőzene megunhatatlan varázsának). A modern környezet elfogadható a hagyományoshoz vonzódók számára is. A fiatalok meghódításához „közvetlensége” is hozzájárulhat, amennyiben (nagyobb létszámú fellépőgárda esetén) szinte összeér az előadók és a hallgatók térfele. Ráadásul, eléggé visszhangos is ahhoz, hogy – szükség esetén – valamiféle szép mázzal tegye tetszetősebbé a produkciókat. Ezen az esten ilyesmire nemigen volt szük- ség. Mozart zenéje „testközelinek” tűnt, a zenekar produkcióját a játéköröm hatotta át. Ez a közvetlenség egyszersmind távolivá tette a korhűségre törekvő interpretációs elképzeléseket, oly intenzitással, hogy mindenki átadhatta magát az itt-és-most hangzó életre kelő muzsikának. Ilyenkor óhatatlanul is mérséklődik a perfekció-igény, mindkét részről. Az ilyen rendezvényeket élőben kell hallgatni, hangfelvételen rögzítve nyilvánvalóan kisebb hatást érnének el. Hámori Máté pontos irányítással tartotta kézben együttesét, megelégedve a muzsi- kusok által realizált hangzásképpel. A közvetlenség ritkán megélhető élményt je- lenthetett az énekes-szólistának, napjaink vezető basszistájának, Cser Krisztiánnak is, aki olyan fiatalos tetszésnyilvánításban része- sült, ami Mozart-művek esetében szokatlan.

Megérdemelten kapott tapsot az egyik ária nagybőgő-szólóját játszó Járdányi Gergely is. A minden koncertrendezőség álma, a már- már interaktív közönség-részvétel túlfűtötten valósult meg – s ha szokatlan is a füttyös tetszésnyilvánítás klasszikus produkció esetében, szerencsére kompromisszum-mentes művészi teljesítményt jutalmazott. Az előrelátó szervezést dicséri, hogy máris hirdetik a következő – szintén három koncertből álló – bérleti sorozatot, amelynek műsora hasonló „sarkított” hangképeket Beethovenről ígér.

Zenekar, Fittler Katalin, 2014/3.