Közreműködik: Fülei Balázs – zongora
Vezényel: Héja Domonkos

Program:

  • Kabalevszkij: Colas Breugnon – nyitány
  • Petrovics: Zongoraverseny, op. 16
  • Petrovics: II. szimfónia

Dmitrij Kabalevszkij (1904-1987) Colas Breugnon című (Romain Roland elbeszélése nyomán írt) operájának bemutatója 1938-ban volt. A szerző egész életében távol tartotta magát a 20. századi modernista irányzatoktól, stílusa harmonikus, s amikor merészebb harmóniákkal kísérletezett, akkor is arra törekedett, hogy a hallgatóban a széphangzás illúziója ne törjön meg. Egy kortársa szerint Kabalevszkijt mindig is a disszonancia eufóniája izgatta. Romain Roland elbeszélésében a komponista szerint nem a történet az érdekes, hanem a „különleges karakterek, a rendkívül érdekes személyek. Éppen ezért lehetett operává formálni”. A darab nyitánya a koncerttermekben is sikert aratott.

Dmitrij Kabalevszkij
Dmitrij Kabalevszkij

A klasszikus műfajokat, a klasszikus zene gondolkodásmódját egész pályáján szem előtt tartó Petrovics Emil (1930-2011) „mindössze” két szimfóniát komponált. A kizárólag vonós hangszereket foglalkoztató elsőt 1964-ben; majd közel négy évtizeddel később, 2001-ben következett a második. A klasszikus műfaj viszonylagos ritkaságáról így beszélt a szerző: „Zeneszerzői érdeklődésem elsősorban a vokális művek felé fordult – talán azért is, mert számomra a második legfontosabb művészet az irodalom. Mindig az írott szó és a zene összefüggései izgattak: operákat, kantátákat, kórusműveket, dalokat írtam. És versenyműveket, amelyek bizonyos szempontból a vokális kompozíciók rokonainak tekinthetők, hiszen egy versenyműben a hangszeres szólista ugyanazt a szerepet tölti be, mint mondjuk a szoprán egy kantátában. A fuvola, a zongora vagy a trombita beszélget a zenekarral és a közönséggel.”

A háromtételes Zongoraversenyben nemcsak a hangszerek dialogizáló kapcsolata, hanem a zenei felépítés nyilvánvaló dramatizáltsága is a klasszikus versenymű-idea követőjének mutatja Petrovicsot. Nem véletlenül: egy Mozart-zongoraversenyben is a drámai (operai) reflexek az elsődlegesek. A formai sémák, miként Mozartnál, pusztán keretek, melyek kijelölik, kiemelik a dráma csomópontjait.

A szerző nem adott II. szimfóniájának semmilyen, a közönséget segítő, orientáló címet. „A 20. században sok remekmű született ebben a műfajban – vallotta a szerző Devich Mártonnak adott interjújában –, igaz, gyakran nem szimfónia elnevezéssel, gondoljunk csupán Bartók Concertójára. Én úgy döntöttem, maradok a hagyományos elnevezésnél, hiszen a darab felépítése is a klasszikus hagyományokat, formaelveket követi. Mindazt, amire egy szimfonikus zenekar segítségével képes vagyok, és ami közlendőm van általa, elmondom ebben a kompozícióban. A négy tétel közül az első egy Moderato bevezetőből és egy Allegro moderato gyors részből áll. A megszólaló muzsika éppen úgy az emberi küzdelmeket, kételyeket fejezi ki, gondokat fogalmazza meg az én magyar zenei nyelvemen, mint ahogyan azt Mozart, Beethoven vagy Mahler is tette hasonló műveiben. A második tétel egy háromtagú Largo – nem tragikus, inkább elégikus hangvételű. Sokkal inkább a panasz, mint a jajongás hangjaival. A késztetés, hogy megfogalmazzam őket, talán a korommal jár, valamint a világ, a társadalom egyre megoldhatatlanabbnak tűnő problémáiból fakad. Utána egy Scherzo-tétel következik, ez a harmadik, ugyancsak a klasszikus formák szerint. Nagyon gyors muzsika a beethoveni képlet nyomdokain járva, annak modorában, némi nosztalgiával és tréfás utalással a 9. szimfónia timpaniütéseire. Egyfajta örömzenélést fogunk hallani a Trióban és a visszatérés utáni Codában is. Az egész tételre leginkább a játékosság jellemző. A negyedik tétel, a nagy lélegzetű Finálé lendületes és sodró, az általam soha fel nem adott reményt és derűlátást sugározza”.

Talán nem véletlen, hogy a II. szimfónia budapesti előadása után a zenekritikus Kovács Sándor nem annyira a mű derűs lapjaira, sokkal inkább a kételyek megfogalmazására lett figyelmes; nem az elégikus hangvételre, hanem az elkeseredés szólamára rezonált: „Nyomasztó, nyugtalanító mű Petrovics Emil kompozíciója. Amolyan késő őszi, október végi, novemberi zene. A nyitótétel elején a hallgató számára még úgy tűnhet, apró motívumok fejlesztő variálása a lényeg, nem több. Első hallásra követhető, világos logikával épül ki a kromatikus, de nem atonális, egyértelműen e-mollos, fríges színezetű hangrendszer. Kissé borongós a hangulat, de az emelkedett komolyság végtére elvárható egy szimfónia bevezetőjétől. A tétel vége felé pedig egy pillanatra a verőfény is megcsillan. Mintha váratlanul virágokat mutatna a képzeletbeli kamera egy egyébként elhagyott, romos ház ablakában. A lassú tétel szikár, egyszerű: majdnem érzelemmentes zene, ám fegyelmezettsége mögött roppant indulatokat sejthetünk. A következő tétel kétségkívül scherzo jellegű, de a legkevésbé sem tréfás. Inkább szorongatóak kromatikus motívumai, zakatoló ritmusai. Baljós előérzetet teremtenek a fináléhoz – amely aztán valóra váltja a félelmeket. Elképesztő drámai erejű indulófantázia ez. Sereget látunk magunk előtt. Durva csizmás embereket, egy ismert Bartók-mű rejtett programjának kifejezésével szólva. Tankokat, hosszú sorban. Szétlőtt, néptelen utcákat. ’56 novemberének képeire asszociálhatunk. Vagy még korábbi híradókból ismerős felvonulásokra”.

Molnár Szabolcs