Miért Lutoslawski? – I. rész

A 2018/ 19 évben több művet is előadunk majd Witold Lutoslawski lengyel zeneszerzőtől. Több koncertlátogatónk is kérdezte, miért őt választottuk, hiszen “biztos bukás“, mert Magyarországon nem ismeri senki..

Reméljük, ez nem így van. Annak, aki valóban nem hallott még róla, szeretnénk bemutatni, egyedi, zenei fantáziavilágát és utalni magyar kapcsolataira is. Életútját születésének (1914) 100 éves évfordulója alkalmából Molnár Szabolcs foglalta össze a Magyar Naracs hasábjain (2013 / 11)

A véletlen mérnöke
 
A Witold Lutoslawski halála (1994) óta eltelt közel két évtizedben a személye és a zenéje iránti érdeklődés – szemben sok jelentősnek gondolt kortársával – nem csökkent. Már életében kivívta a nagyvilág elismerését, napjainkban pedig kevesen vitatják, hogy Lutoslawski a 20. századi zene első számú mesterei közé tartozik.

 
fo_lutoslawski_witold_en_piano Lutoslawski olyanokkal osztozik a legjelentősebbnek kijáró tiszteletben, mint – ha csak a “százéveseket” nézzük – Olivier Messiaen (1908), John Cage (1912) vagy Benjamin Britten (1913). Egyik mértékadó monográfusa, Charles Bodman Rae szerint Lutoslawski Karol Szymanowski mellett a legnagyobb hatású lengyel komponista, az életművet szélesebb zenetörténeti perspektívában vizsgálva pedig megkockáztatja, hogy Chopin után Lutoslawski a valaha élt legnagyobb lengyel zeneszerző.

Lutoslawski megítélése a megelőző fél évszázadban azonban korántsem volt ennyire evidens. Steven Stucky írja (Lutoslawski and His Music, Cambridge, 1981), hogy a háború utáni években a lengyel zenei közvélekedés nem Lutoslawskit tartotta az új generáció legkiemelkedőbb képviselőjének, sokkal ígéretesebbnek tűnt például Andrzej Panufnik (1914-1991), Lutoslawski közeli barátja. A zongoristának (majd később karmesternek is) kiváló Panufnik és Lutoslawski a háborús években különböző kávéházakban zongorázott, kétzongorás (ill. négykezes) átiratokban Bachtól Debussyig szinte az egész zenetörténetet végigjátszották. “Kétszáznál is több átiratot készítettünk – olvasható az 1974-ben kiadott, Varga Bálint András által szerkesztett interjúkötetben -, sajnos ezek az átiratok szinte mind elégtek 1944-ben, az augusztusi varsói felkelés során, amely a mi tevékenységünknek is véget vetett.” Panufnik egyébként – szemben Lutoslawskival – akár a háború utáni rendszer kedvencévé is válhatott volna, ha 1954-ben (kalandos körülmények között) nem szökik Angliába. Itt “természetesen” a kelet-európai művész emigránsoknak kijáró lelkesedéssel fogadták. Azonnal zenekarvezető lett, és szívesen karolták fel új kompozícióit. A Panufnik iránti lelkesedés – véli Charles Bodman Rae – lehetett a legfőbb oka annak, hogy ebben az időszakban a Nyugat kevesebb érdeklődést tanúsított Lutoslawski zenéje iránt.

Amikor aztán a lengyel kortárs zene megélénkült – részben a “Varsói ‘sz” fesztiválnak köszönhetően, melynek létrehozásában (1956) Lutoslawski döntő szerepet vállalt -, és a külföld is izgatottan figyelte a fejleményeket, az új lengyel zene fogalma leginkább a Lutoslawskinál húsz évvel fiatalabb Krzysztof Penderecki (1933) nevével kapcsolódott össze. Lutoslawski nemzetközi reputációja – párhuzamosan a Penderecki-zene beszürkülésével – csak az 1970-es években ér majd fel a csúcsra.

A varsói születésű zeneszerző muzikális szülők gyermekeként hamar kapcsolatba került a zenével. Édesapja iskolázottan zongorázott, az első meghatározó zenei emlékek az ő játékához kapcsolódnak. A család a háború sújtotta Lengyelországból 1915-ben Moszkvába menekült. A zeneszerző apja, Józef Lutoslawski tevékenyen részt vett egy lengyel katonai egység megszervezésében. Az októberi forradalom után azonban – sok társával együtt – a bolsevikok ellenségévé vált. Testvérével, Mariannal együtt letartóztatták, és 1918 szeptemberében kivégzőosztag elé állították. Felesége három fiúgyermekével Ukrajnába költözött, majd rövidesen visszatért Lengyelországba.lutoslawski karmesterpalca

Az ifjú Lutoslawski sokirányú zenei képzésben részesült. Zongorázni tanult, majd hegedülni is (egész magas szintre jutott), tizenhárom éves korától pedig rendszeres zeneszerzésképzésben vett részt. 1931-ben érettségizett, majd – a zenei tanulmányok folytatása mellett – két évig matematikát tanult az egyetemen. Zongoraművészi és zeneszerzői pályája épp csak elkezdődött volna, amikor Németország lerohanta Lengyelországot, Lutoslawskit pedig behívták katonának. A keleti határszélen esett német hadifogságba, de néhány nappal később megszökött, és hazagyalogolt Varsóba. Erről a négyszáz kilométeres “sétáról” később lakonikusan megállapította, hogy az “élmény maradandó benyomásokat hagyott bennem”.

A szovjet szellemben újjászervezett lengyel zenei életben nem kívánt rész venni, ártatlannak tűnő népdalfeldolgozásokkal álcázta passzivitását. 1954-ben fogott hozzá a Bartók Béla emlékének dedikált Gyászzenéhez. A vonószenekarra komponált darabbal 1958-ban készült el, ekkor is mutatták be. A következő évben elnyerte a párizsi Tribune Internationale des Compositeurs kitüntetését, magyarországi hírét is ez a darab alapozta meg. Lutoslawski WitoldZenei gondolkodásában 1960-ban egy Cage-mű (Zongoraverseny) élménye hozott változást. Cage irányította rá a figyelmét a véletlenre, Jeux vénetiens (Velencei játékok, 1960-61) című kamara-zenekari kompozícióját már az ún. irányított aleatoria szellemében alakította ki. A véletlent mint szervező elvet azonban nem terjesztette ki a zenei folyamat valamennyi paraméterére, elsősorban – fogalmaz – “a hangok közötti időviszonyok fellazítása” volt a cél. “Az egyes szólamok időben függetlenek egymástól, ám a hangmagasság szigorúan kötött is lehet”. Lutoslawski zenéjét hallgatva azonban nem a struktúrák fellazításának szándéka tűnik fel elsőre, hanem a zenei hagyományba való mély beágyazottsága. Szemben a Cage-zenével, Lutoslawski művei nem követelik meg, hogy új zeneértési kereteket alakítsunk ki – s talán ezért hat ma is oly elevenen.